Nos, a terv az volt, hogy út közben is írok, de az összes repülőtéren csak csillagászati áron volt internet, úgyhogy így utólag írom ide, amiket útközben írkáltam:)
Szombat hajnal 4:30, szűk szemekkel próbálom magam utazáshoz alkalmas állapotba hozni, gyors reggeli, egy kis szemfesték – mégsem tűnök annyira fáradtnak – és irány a repülőtér. Hosszú sorbanállás után kapok egy adag papírt, amit ha jókor jó helyen felmutatok elméletileg Saskatoonba jutok. Elméletileg. Jópár óra múlva kiderül, hogy a gyakorlat is ezt tükrözi-e. Búcsúzás a családtól és Szabitól és egy újabb útitárs csatlakozása plüssmosómedve formájában, akit szüleim bíztak meg, hogy vigyázzon rám:)
Majd a priority lane-en végigsétálva eljutok az első számú akadályhoz, ahol persze egyből próbatétel elé állítanak: laptop, folyadékok ki, öv és óra le, majd irány a biztonsági kapu, ami természetesen sípol, nem is értem miért lepődök meg ezen…:)
A repülőn a fél órán keresztül ugráló kislányt és az égtelenül horkoló kínai bácsit leszámítva igazán semmi érdekes nem történt. Most pedig itt vagyok Párizsban, konnektort ugyan találtam, internetet nem, de gondoltam leírom mindezt, jó kis emlék lesz visszaolvasni:)
Nemsokára valami korai ebéd után nézek, mert már a gyomrom is korog, úgyhogy legközelebb majd Torontóból írok!
Nem ültem még ilyen nagy gépen, de tényleg olyan, mint a filmekben. Az ebéd pedig, hmmm. Nos először egy kis étvágygerjesztőnek hoztak sós kekszet gyümölcslével, ami az első falatig teljesen jól nézett ki, amikor is konstatáltam, hogy igen, ebben kömény van, én pedig nem ápolok felhőtlen viszonyt a köménnyel. És a kaporral sem. Az előétel zöldséges, sajtos rizssaláta volt, természetesen kapros uborkával:D Nem lehet az embernek mindig szerencséje, viszont a lasagne, a mousse au chocolate és az erdei gyümölcsös süti kifejezetten finom volt:)
Hihetetlen érzés volt kinézni az ablakon, amikor az óceán felett voltunk, csak víz, felhő és a kék horizont, tényleg gyönyörű:)
Út közben egyébként azon gondolkoztam, hogy milyen fura nem beszélni. Szeretek beszélni és most nem volt kihez szólni azon kívül, hogy yes, a coffe please, thank you és hasonlók. A mellettem ülő nem tűnt túl beszélgetős típusnak, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, de jó lenne már beszélgetni valakivel.
Mostmár egyébként Torontóban vagyok, ülök a napsütésben a laptopommal, zenét hallgatok, írkálok és nézem az embereket. Annyiféle ember van, sokszor vicces csak leülni és nézni őket.
Szombat hajnal 4:30, szűk szemekkel próbálom magam utazáshoz alkalmas állapotba hozni, gyors reggeli, egy kis szemfesték – mégsem tűnök annyira fáradtnak – és irány a repülőtér. Hosszú sorbanállás után kapok egy adag papírt, amit ha jókor jó helyen felmutatok elméletileg Saskatoonba jutok. Elméletileg. Jópár óra múlva kiderül, hogy a gyakorlat is ezt tükrözi-e. Búcsúzás a családtól és Szabitól és egy újabb útitárs csatlakozása plüssmosómedve formájában, akit szüleim bíztak meg, hogy vigyázzon rám:)
Majd a priority lane-en végigsétálva eljutok az első számú akadályhoz, ahol persze egyből próbatétel elé állítanak: laptop, folyadékok ki, öv és óra le, majd irány a biztonsági kapu, ami természetesen sípol, nem is értem miért lepődök meg ezen…:)
A repülőn a fél órán keresztül ugráló kislányt és az égtelenül horkoló kínai bácsit leszámítva igazán semmi érdekes nem történt. Most pedig itt vagyok Párizsban, konnektort ugyan találtam, internetet nem, de gondoltam leírom mindezt, jó kis emlék lesz visszaolvasni:)
Nemsokára valami korai ebéd után nézek, mert már a gyomrom is korog, úgyhogy legközelebb majd Torontóból írok!
Nem ültem még ilyen nagy gépen, de tényleg olyan, mint a filmekben. Az ebéd pedig, hmmm. Nos először egy kis étvágygerjesztőnek hoztak sós kekszet gyümölcslével, ami az első falatig teljesen jól nézett ki, amikor is konstatáltam, hogy igen, ebben kömény van, én pedig nem ápolok felhőtlen viszonyt a köménnyel. És a kaporral sem. Az előétel zöldséges, sajtos rizssaláta volt, természetesen kapros uborkával:D Nem lehet az embernek mindig szerencséje, viszont a lasagne, a mousse au chocolate és az erdei gyümölcsös süti kifejezetten finom volt:)
Hihetetlen érzés volt kinézni az ablakon, amikor az óceán felett voltunk, csak víz, felhő és a kék horizont, tényleg gyönyörű:)
Út közben egyébként azon gondolkoztam, hogy milyen fura nem beszélni. Szeretek beszélni és most nem volt kihez szólni azon kívül, hogy yes, a coffe please, thank you és hasonlók. A mellettem ülő nem tűnt túl beszélgetős típusnak, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, de jó lenne már beszélgetni valakivel.
Mostmár egyébként Torontóban vagyok, ülök a napsütésben a laptopommal, zenét hallgatok, írkálok és nézem az embereket. Annyiféle ember van, sokszor vicces csak leülni és nézni őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése